London 2008

Szinte napra pontosan, egy évvel azután, hogy hátunk mögött hagytuk a brit fővárost, április 28-án visszatértünk Londonba, ezúttal persze csak mint turisták. A szupergyors Virgin vonat 4 óra alatt le is tekerte a közel 500km-es távolságot.

Az első nap felkerestünk pár, mindenki számára ismert helyszínt (Piccadilly Circus, Tower Bridge), hogy megnézzünk, mit változott a városkép egy év alatt. Londonról tudni kell, gomba módra szaporodnak az újabb és újabb látványosságok; évente több irodaházat húznak fel, mely javít, vagy éppen ront a városképen. A legutóbbi egyik pihentagy-szülemény a Trafalgar téren található, ahol is az egyik szobrot színes üveglap-toronnyal váltották fel.
A metróépítés sem alszik: a 12 metróvonalon új állomásokat iktattak be, a Piccadilly line (vonal) pedig már egészen a Heathrow 5-ös termináljáig kikúszik. De ha már "Underground" (földalatti), miért ne legyen "Overground" (föld feletti vasút) is? A legfrisebb metrótérképeken már ezt az új szolgáltatást is feltüntetik.
Mivel időnkből kitelt, gondoltuk kirobogunk a "tube"-bal (az angolok "csőnek" is nevezik a földalattit, mondván egy csőben száguld a szerelvény) a világ legnagyobb és legforgalmasabb repterére, a Heathrow-ra és megnézzük az egy hónapja megnyitott, ultra-modern 5-ös terminált. A metró és a Heathrow Express is közvetlenül bevisz az óriási épület belsejébe, ahonnét egy kész mozgólépcső-és liftrendszer juttat fel az ötödik szintre, ahol a becsekkolás zajlik. A maradék szinteken boltok tömege (még külön Mark and Spencer's és Harrods is van), irodák, információs pultok és egy több, mint 6000 férőhelyes parkoló található, illetve a busszal érkezőknek buszmegálló. Az öt szintes épület mindegyikén 10 focipálya férne el; az utasokat 175 lift és 131 mozgólépcső juttatja el az épületen belül a kívánt pontra. A terminál magassága 43 méter, hossza pedig közel fél kilóméter. A Heathrow-nak ez a része szinte csak a tengerentúli, nagytávolságú gépeket indítja és fogadja. Kb. 10 percig néztük az égből fél percentként alászálló alumínium madarakat, aztán gondoltuk bevetjük magunkat az Oxford Street-re, majd a Soho-ba.

Itt már előző nap is jártunk, gondoltuk ismét magunkba tömünk egy kis kínai kaját "Chinatown"-ban (kínai negyed). Végre megkóstolhattam azt a tipikus, narancssárgás színű, ropogós rákot, melynek farkától kezdve, ollóin át a csápjáig (vagy hogy is mondjam mik azok) minden ehető volt és bizony finom. Egy dolgot viszont nem értettem: indiai barátaink miért ülnek be egy kínai étterembe azért, hogy sültkrumplit egyenek, hozzá meg ketchup-ot??? Borzasztó vendégek, a vendéglátósok rémálmai...
A Leicester téren éppen egy új film bemutatójára készültek, várva a film szereplőit, akik közül nekem csupán Susan Sarandon neve mond valamit. Kezdett egyre hűvösebb lenni a téren, viszont mivel az egyik fagyizó éppen aznap ünnepelte 30-dik évfordulóját, ki nem lehetett hagyni egy jó ingyen fagyit;)
Bár London esővel búcsúzott tőlünk, jó volt ismét elvegyülni a színesebbnél színesebb tömegben és persze találkozni egy-két régi jó ismerőssel:)

"Ez benyelte, b****...!!!"

Ma nem dolgoztam. Ennek örömére úgy döntöttem, felkeresem kedvenc szupermarketünket (ASDA) és beszerzem a zöld békát (gumicukor fajta, ami csak ott kapható), amely oly régóta hiányzik az étrendemből. Gondoltam mielőtt bemegyek vásárolni, feltöltöm az egyik bank automatánál a telefonom, hátha ottbentről telefonos segítségre szorulok. Elővettem a hitelkártyám, és ahogy az lenni szokott, behelyeztem az automata nyílásába. A gép behúzta, majd vártam, hogy kérje a pin-kódom. Nem tette...Gondoltam a "Clear" (törlés) gomb megoldja a problémám, maximum ismét beadagolom neki a kártyám. Semmi...Villámként hasított belém a felismerés, hogy többé nem látom HSBC-s (ez a kártyát kiadó bank neve) hitelkártyám. De ez még hagyján: mi van, ha mire elmegyek az automata elől, az gondol egyet és kiadja másnak, aki netán megbuherálja a kártyát és jóllakottan távozik a boltból. Na, és ami a legfontosabb: hogy lesz ebből így bevásárlás, és persze zöld béka???
Soha nem vesztettem még el bankkártyát, pláne nem így, de emlékeztem, hogy ilyenkor a teendő, hogy hívjuk a bankot és letiltatjuk a kártyát. Nos, akkor telefon elő, ám csupán két bibi van: 1. Nem tudok hívást indítani egy olyan telefonról, amelyet éppen az előbb készültem feltölteni pénzzel. 2. Nem tudom a bank központi számát sem...Apró pánik, de vegyük sorra. A telefont készpénzzel is fel lehet tölteni. Igen ám, de van-e nálam annyi "cash"??? Éppen hogy 10 fontot össze tudtam kotorni a feltöltéshez, ez már jó jel. A bank számát viszont még mindig nem tudom. Aham, irány a recepció! És láss csodát, volt telefonkönyvük és találtak nekem egy számot.:) Máris hívtam, ami persze egy automata hangot kapcsolt. Ide-oda nyomkodva a menü számait sikerült eljutnom egy hús-vér emberkéhez, akinek végre el tudtam mondani, hogy mi történt. A jóember közölte, hogy a kártyám nem látom viszont, de ne aggódjak, máris letiltotta, egy hét múlva pedig átvehetem a bankban az új kártyát. Ehhez viszont először le kell nyomoznia, hogy valóban velem, a kártya tulajdonosával beszél-e. Oké, rajta, csináljuk! Első kérdés: mi a bankszámla számom? Hát, őőőő...rajt van a kártyán, amit most éppen a gonosz masina jóízűen majszol... Oké, nem probléma, akkor "Hogy hívják Önt?" Ez már könnyebb kérdés volt, kezdhettük volna ezzel is...Ezután a lakcímről érdeklődött, majd ismét egy fogós kérdés jött: "Hol használta legutóbb a kártyáját?" "Hát, őőőő...ha jól emlékszem neten vettem vele vonatjegyet Londonba." Majd buzgón hozzátettem, hogy mennyibe került. Bejött. Átmentem a biztonsági teszten.:) Kicsit megnyugodva tettem le a telefont: sikerült elintézni, gond letudva.
Mivel vásárolni nem tudtam már kártya nélkül és a pár megmaradt penny-ből, nem volt más választás: irány haza. Csakhogy: haza busszal tudok menni ugyebár innen a világ másik végéből. A buszra pedig jegyet kell váltani, amiért általában pénzt kérnek. Készpénz már nem volt nálam annyi, pénzt kivenni pedig elég reménytelen kártya nélkül az automatából. Ez volt az a pillanat, amikor bensőmben megszólalt egy hang: "ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ..." Egy ideig nem hittem el, hogy hitelkártyám elvesztése láncolatok tömegét indította be, de muszáj volt belenyugodnom és bevállalnom a sétát hazáig, ami "csupán" 1 óra 15 percig tartott. És azt még nem is mondtam, hogy előző nap kerestünk fel hosszú-hosszú idő után egy konditermet, ahol lábra is gyúrtunk...Szerinted fogok valaha még lábbra állni...???

Rajinda

Eljött az ideje, hogy pár sorban szóljak jelenlegi (még újnak mondható) munkahelyemről. Noha még csak egy hónapot tudhatok magam mögött, benyomásaim már vannak. "Back of house" után "Front of house", azaz a szagos konyhai élmények után szembekerültem a vendégekkel. Pincérkedem. Ez azért is érdekes, mert egy évvel ezelőtt minden lettem volna, de ez az egy nem. Úgy látszik, ez a karmám, így muszáj volt egymást nem kikerülni.
Az étterem neve "Rajinda". Gondolom kitaláltad, nem holmi angol csehóról van szó. Egy nem túl nagy indiai étterem a tóparton, mely egy este alatt akár kétszer is képes megtellni. Nem könnyű az etetés, majd az asztal tisztába tétele: az állóképesség nap mint nap próbára van téve. A legnehezebb viszont a mosolygás. Mert van egy aranyigazság a vendéglátásban: a vendégnek mindig igaza van, avagy "Guest is king". Szerencsére többnyire normális vendégek tömik bendőjüket estéről estére (hétfőn pechjük van, mert zárva vagyunk). Vannak szellemesek is, illetve csak próbálkoznak. Egyik este a következő szösszenet játszódott le köztem és egy hölgy vendég között, amikor tálaltam a kaját:
Zé:- Jó étvágyat
Vendég:- Maga nem indiai. Nem is olyan barna...
Zé: (magában: még jó...)-Nem, kérem én magyar vagyok. (mosoly)
Vendég:- Ááá, szóval magyar? Mi meg angolok...
Zé: (magában: Jééé, hogy mik vannak? Ekkora sz*r poént: rajtatok kívül senki nem jön ide...) (mosoly)
Ami a kollegákat illeti: kb. 4-en angolok, 3 lengyel, Réka és én magyarok (+a 2KP (mosogató)), egy portugál, ezen kívül egy angol főnök és annak asszisztense egy indiai nő. A konyhát viszont az indiaiak (nekünk csak "indiánok") uralják. Ezt értheted szó szerint: ők az Urak, a korma és a massala Óriásai. Kis királyok ők, legalábbis annak hiszik magukat. Szerintem meg kicsit beképzelt majmok, de valahol mindig ezt tapasztaltam indián bevándorló társaink többségénél. Tökéletes ellentétei az angol melósnak. Akcentusuk valami borzalom, de hegyezem a füleim. Ami a javukra írandó: FŐZNEK!!! Angliában ez nagy tudomány.
Mivel igencsak olvasztótégely vagyunk, nem múlik el nap anélkül, hogy ne tanulnánk egymástól új kifejezéseket lengyelül, portugálul vagy éppen angolul. Alig 17 éves portugál kollegánk, Ricardo, csak úgy szívja magába a lengyel és magyar káromkodásokat, anyázásokat. Amúgy is 2000-es fordulatszámon pörög a nyelve, de amikor egyszerre 4 nyelven próbálja közölni mondandóját, többször is 10-ig számolok...Hihetetlen, mennyire kiakasztó tud lenni a kis srác.
Folyt. köv.

Újdonságok a Blogon!

Végre valahára eljutottam odáig, hogy mérhetetlen IT-s tudásom maximális kapacitását felhasználva felnyomtam egy látogató-számlálót az oldalra (jobbra), illetve alá egy linket, mely nyomban a nyilvános fotótáramba röpít, ahol immáron 23 (!!!) mappa közül válogathatsz! Mindegyik mappa egy-egy témára épül, amelyekre kattintva bennük sok-sok érdekes fotót és leírást találhatsz. Az oldalt érdemes felvenned a kedvencek közé, mivel folyamatosan bővül újabb és újabb képekkel. Jó szórakozást!;)

A Mi házunk, A Mi várunk!

Készítettem egy videót, hogy ha közvetlen közelről nem is, de legalább így az otthoniak is bepillantást nyerjenek jelenlegi otthonunkba. Laktunk már vagy négy helyen, de ez mindegyiket felülmúlja. Végre nem csak egy szoba a mienk, hanem négyőnké egy egész ház! A kéró egy tipikus angol sorházrész vége felé helyezkedik el. Az egyetlen, aminek tetőterét kihasználták és fürdőszobává alakították (mellesleg a ház legjobb része). Földszinten a nappali, amit a jól felszerelt konyha követ, aminek egy része az étkező. Ezen keresztül jutunk ki egy kis helyes teraszra, ahol ha iszonyatos mázlink lesz, talán egy évben egy órát majd napozással tölthetünk...:))) A konyhából nyílik egy vagány kis WC is, melyet halak és kagylók díszítenek. Na jó, tiszta giccs az egész, de egy élmény ilyen környezetben elvégezni a dolgunkat...:)))
A konyha és a nappali között található lépcsősor visz fel az emeletre, ahol két hálószoba található. És még nincs vége: erről a szintről további lépcsősor vezet fel a már említett dizájnos fürdőbe, ahol a két tetőablak miatt fényárban tusolhatunk, vagy éppen a kádban lubickolhatunk. Háziállat nincs, bár a lakásavató partin még ott volt Jimmy, a házilégy, akit azóta sem láttunk. (talán ő lett a házipálinka egyetlen halálos áldozata...?)
És akkor ha végigolvastad és kigyönyörködted magad a képekben, katt a videóra.

A költözés és annak utóhatásai

Győzelem, ismét vissza a civilizációba: mától újra elérhető vagyok a világhálón! Ennek örömére pár sor arról, hogy hogy ment a költözés. Március 28-án ugyanis végre otthagytuk a lepukkant, curry szaggal átitatott Penrith-i kérót indián (mi csak így hívjuk indiai kollegáinkat) és átcuccoltunk Carlisle-ba. A várost kb. 70 ezren lakják és az angolok csak „Border City”-ként jelölik, lévén az utolsó angol város (city) a skót határ előtt. Ezenkívül semmi extra, talán csak annyi, hogy az ember jobban tud válogatni a boltok között, illetve vonattal több helyre el tud jutni innen (közvetlen vonatok Glasgowba, Edinburgh-be, Newcastle-be, Manchesterbe, vagy éppen Londonba, ahová a szuper gyors Virgin Trains 3 és fél óra alatt lerepít.

Nos, az a pénteki nap - miért is ne - hűvös, esős idővel indult. A minibusz pontban kilenckor várt a ház előtt. Igen, minibuszt béreltünk, miután felmértük a helyzetet. Gondoltuk 4 ember plusz a csomagok kényelmesen elférnek majd benne. Tévedtünk…Rékáék TV-jét, a virágokat és egyéb csetreszeket már nem tudtuk belesuvasztani. Józsinak örök hála, a maradékot előző nap vett autóján utánunk fuvarozta.

Mivel aznap dolgoztam délután, a többi lakó megkezdte nélkülem is a berendezkedést. Estére úgy ahogy el is lett pakolva minden. Hétfőn aztán nagy bevásárlást csináltunk az ASDA-ban (szerelmünk a zöld szupermarket iránt még Londonban kezdődött) az esti házavatóra, ahonnan természetesen vissza már csak a jól ismert fekete taxival tudtunk jönni. Az még rendben is lett volna, ha mi, mint új Carlisle-i polgárok nem találunk vissza a lakóhelyünkre a város másik végéről, de hogy a taxisofőr sem volt a helyzet magaslatán, azon meglepődtünk, miután egy tök idegen környéken akart minket kitenni. Másodszorra persze már nem vétette el és igazi angol úriember módjára a taxi órát is visszapörgette valamelyest. (ja, amúgy itt mérföldenként és nem időegységben pereg a taxióra)

Este 7 után meg is érkezett az első vendég, Alex, az alig 17 éves angol KP (kitchen porter, azaz mosogató). Mire aztán Józsiék, a lengyel szomszédaink és egyben kollegáink (Agneska, Kristianek) és Thomas (aki szintén egy 17 éves angol pincér kölök) is betoppantak, Alex már túlélte az első zuhanást az emeletről illetve pár esést a konyhapadlón, amiben meghatározó szerepet játszott a jó öreg magyar pálinka….Ismét beigazolódott, hogy az angol hidegvér nem tud mit kezdeni a magyar szesszel, mert 1-2 órán belül mindkét angol kölök a konyhapadlónkon fetrengett (lásd a képen). Emlékezetes este volt, a berendezés túlélte a lakásavatót.