Costa del Carlisle...

9 fok! Ez már vicc! Olyan érzésem van, mintha napok, sőt talán hetek óta nem léptük volna át a bűvös 15-öt, ami fölött már tavaszról beszélhetnénk. Jelzem 5 nap és itt a nyár...
Egy egy-két napos drámai lehűlés még oké, elviselem. De a folyamat hetek óta tart, miközben megyünk ki a tavaszból (ami még jó múltkor mintha 1-2 napra beköszöntött volna...)
Szeretnék már pólóban ücsörögni idebent (rövid gatyáról álmodni sem merek), a Tesco-ig kabát nélkül elsétálni...Példa még nem volt rá, hogy nyáron be kelljen fűteni, hát most erősen fennáll a veszélye...
Ahogy egyik ismerősöm ma ezt a facebook-on "megaszondta": "Costa del Carlisle...!"

Már megint világvége...

Állítólag május 21-én vége kellett volna hogy legyen a világnak. Ezt csak utólag tudtam meg, de páran biztos bedőltek a jóslatnak, mert a szombat éjszakai buszra meglepő módon nem hogy részegek, de még egy árva lélek sem szállt fel Penrithben! Másnap aztán már módosították a világvége időpontját október 21-re. Amikor megkérdeztem munkatársaimat, hogy mégis mi volt ez a május 21-i jóslat, az egyikőjük azt válaszolta, hogy az ő információja szerint ez "csak" az ítélet napja volt, amit a "következő" világ végéig 5 hónap szenvedés követ. Tehát október 21-ig SZENVEDÜNK! Ezzel persze újat nem mondott: "drága" munkahelyünkön már hónapok óta tart ez a folyamat és nem hinném, hogy a későbbiekben ez változna...:)

De ha már ítéletnapja: két napos késéssel ugyan, de megkaptuk. Hétfőn olyan erősségű szél fújt egy teljes napon keresztül, hogy a háztetőn elmozdította a cserepeket, így a padlásunk per pillanat egy hatalmas csillagvizsgálóhoz hasonlítható, ahonnét több lyukon keresztül vizslathatod az eget! A cserepek elvándorlásáról úgy szereztünk tudomást, hogy míg a konyhában a főzés miatt nyitva volt az ablak, egy dörrenésre figyeltünk fel az emeletről. Mint kiderült, az akkor már nyitott tető és a nyitott konyhaablak, no meg a kinti szélvihar miatt a padlást és a lépcsőfordulót elválasztó, a mennyezeten vízszintesen elhelyezkedő elég nagyméretű falap is elvándorolt, betekintést nyújtva a padlástérbe.
Ideiglenesen valami fóliával lefedték belülről a lyukakat, így a csillagvizsgálat megszűnt, de legalább nem lesz vízgyűjtő a fejünk felett...

Mint később megtudtuk, Carlisle környékén 120km/h-s szél fújt, de a megyében mértek 145km/h-s szelet is! Tőlünk nem is olyan messze, Skóciában pedig 160km/h-s szelek tomboltak, így az ország nyugati partvidékén a Skóciából Angliába induló vonatokat egytől egyik törölték, így több száz utas rekedt Carlisle-ban.
Glasgow környékén hidakat zártak le és az emeletes buszokat is leállították, félve a borulástól. A viharos idő másik hátulütője a novemberi hőmérséklet, ami ilyenkor már itt sem jellemző, mégis, a napokban a hőmérő higanyszála 12-13 fok körül mozog, éjjel pedig 5-7 foknál nincs több. Szégyen-gyalázat, de május végén be kellett fűteni! (mivel nem skandináv vér folyik bennem és nem akarok sapkában és sálban a laptop előtt pötyögni, muszáj a házban lévő 17 fokot kicsit feltornázni!)

A zord időnek azonban volt egy pozitív következménye is. Az előre betervezett portugál étterembe tett látogatásunknak ezúttal nem szabhatott határt a tömeg (legutóbb kb. 2 óra várakozás után tudtak volna asztalt adni nekünk, annyira népszerű a piri-piri csirke!), így miután négyen a London Road-on többször nekifeküdtünk az orkánnak, eljátszva Michael Jackson Smooth Criminal c. videó klipjének "bedőlős" táncjelenetét, nagy nehezen megérkeztünk a szinte üres étterembe. A piri-piri csirke lényege a fűszerezésben keresendő, a portugál öntetek pedig különleges ízvilágot varázsolnak.

A másnap munkába menet ismét küzdelemmel telt. Egyik pillanatról a másikra akkora eső zúdult le, hogy természetesen bőrig áztam, mire kiértem a buszmegállóba. Az orkán viszont akkor éppen áldásként ért, mivel az eső után pillanatok alatt majdnem teljesen megszáradtam!

Éjjel hazaérve alig vártam, hogy egy jó forrót tusoljak, ám a zuhanyból csak jéghideg víz folyt. A baj csőstül jön ugyebár... Az éjszaka első felét a bojler papírjainak tanulmányozásával töltöttük, majd feladtuk, és mégis...Egyszer csak visszatért belé a lélek, az újraélesztés sikeresen megtörtént!:)

A híreket olvasgatva pedig már megint aktívkodik az izlandi vulkán és mivel hozzánk elég közel van, na ná hogy itt törlik a legtöbb járatot. Skóciában eközben akinek van kedve, joghurtos dobozokban gyűjtheti a hamut, amit az ottani kutatók szíves-örömest kielemeznek.;)

Rajinda 33. rész

Az alagút vége...

Az év első pár hónapjában érezni lehetett a levegőben még azt a feszültséget, amit az óévből hoztunk magunkkal. Gyakran voltunk kénytelenek kevesebb létszámmal dolgozni, sőt, mára már ott tartunk, hogy az étterem-szervizben alapvető dolgok (pl. tányérok, evőeszközök, poharak) hiányoznak, mondhatni csak foghíjasan tudjuk megteríteni a 90 fős éttermet. Ráadásul a pohármosógép is megadta magát, így kénytelenek vagyunk nap mint nap a poharakat egy tálcán átfurikázni az éttermen és a konyhán keresztül a szomszédos étterembe, és ott bedobni őket az ottani pohármosóba, majd visszamenni érte. Persze mindez nem lenne megerőltető, ha nem a bárosnak kéne ide-oda rohangálni, miközben az italokkal kellene foglalkoznia, de már beletörődtünk: kevesen vagyunk...

Szétesőben tehát az étterem, DE...! Hogy a vezetés miért nem akar pénzt költeni ránk, az mára tisztázódott. A Rajinda a kínai étterem helyére költözik pár héten belül, amit bezárnak, így egy csomó dolgot öröklünk majd tőlük, többek között egy pohármosót is!:) Eddig más éttermekkel közösködtünk, aminek most vége: minden a sajátunk lesz, nem kell többet majd a szomszédba rohangálni kávéscsészékért, seprűért (a jelenlegi seprűvel már csak guggolva lehet seperni, mert a hossza a felére csökkent, miután valamelyik vadmarha kettétörte!), vagy felmosóvödörért (aminek rendszeresen hiányzik a kinyomója...), sőt, külön mosogatóemberkénk is lesz!
A költözésnek két oka van: a jelenlegi helyen palacsintázó épül, az új helyen pedig egy valamivel nagyobb étterem vár minket, amitől több bevételt remél a vezetés.

Ami engem illet, a február gondolkodás elé állított. Jelentkeztem ugyanis részmunkaidős állásra egy carlisle-i étterembe, mondván az egyik szabadnapomon bevállalok egy kis extrát. Az interjún a nagyfőnök 10 perc után közölte, hogy nem szeretné, ha részmunkaidőben pincérkednék neki. Ehelyett egy menedzser asszisztensi pozíciót ajánlott teljes munkaidőben, ráadásul több pénzért, mint amennyit a jelenlegi cégnél egy ilyen állásért fizetnek. Két napig törtem az agyam, de most nemet mondtam. Lehet rosszul tettem, de akkor már késő bánat. A mostani munkahelyemen már túl sok energiát fektettem be ahhoz, hogy csak úgy kilépjek. És ott is várt - ha nem is azonnal - egy menedzser asszisztensi pozíció, és tulajdonképpen ez az oka, amiért maradtam.

Az éves értékelésemet már nagyon vártam. Úgy döntöttem, a bilit ott borítom ki, és mivel a Szőke korábban tanácsolta, hogy mindent írjak le, ami velem és a munkával kapcsolatos, hát megtettem! Először is televolt a hócipőm már azzal, hogy a legutóbbi értékeléskor bevállalt plusz munkákat egy éven keresztül ingyen végzem. Jelzem, három hónap próbaidőről volt szó, melynek során bizonyos feladatokat átvállalok a menedzsmenttől, majd visszajelzést kapok, netán egy feljebb lépési lehetőséget. Nem így történt, bábnak éreztem magam, aki nem másokért, hanem mások helyett dolgozik. Eközben már más éttermekből is megkérdezték, miért nem vagyok én abban a pozícióban, amiben lennem kellene, vagy egyáltalán hülye vagyok, hogy ezt ingyen csinálom?!

Talán már korábban is érezte a Szőke, hogy ez így nagyon nem igazságos, így az értékelés előtt egy hónappal engem is benevezett az év kiváló dolgozója címre. Természetesen kisember vagyok én még ehhez a címhez, de egy jelölést többedmagammal én is kaptam legalább, mely legalább egyfajta gesztus volt a menedzsment részéről, a ceremóniát kísérő kínai vacsoráért pedig már megérte ott lenni.;)

Aztán pár héttel ezelőtt meghirdették a menedzser asszisztensi pozíciót a Rajindába, amit ezek után muszáj volt megpályáznom. Kedden volt az interjúm, melynek során pár szituációs kérdésre kellett válaszolnom, és hol máshol, ha nem itt kell megtudnom, hogy a Szőke anno majdnem rendőrnő lett!:)
Lényeg, hogy az új Rajindában elvileg lesz pénz több mindenre, így egy másik menedzser asszisztensi pozícióra is, amit megkaptam.

Visszaút

Ezúttal Manchester helyett Edinburgh-be repültünk, mert hála a Jet2.com-nak, Budapestről már közvetlen járat van Skócia legszebb városába (közel 3 órás menetidő ez is), ami éppenséggel Carlisle-hoz közelebb van egy órával, mint Manchester, sőt, a gép érkezése is kora délután történt, így könnyen lehetett vonatot fogni (óránként min. egy vonat Carlisle felé megy).

Érdekes, hogy akár hányszor repülök honfitársakkal, a következő sztorik szinte újra és újra visszaköszönnek:

1. Anyuka megdöbbenve tapasztalja, hogy már csak elszórtan maradtak ülőhelyek, aminek a következménye az lesz, hogy nem tud majd gyerekével egy sorban egymás mellett ülni...
Hát kérem, ne tessék csodálkozni! A foglaláskor 2-3 fontért megvásárolhatod az ülőhelyed, pontosan kiválasztva, hogy a repülőgép melyik részében szeretnél ülni. Ez különösen tanácsos akkor, ha gyerekkel/családdal/haverokkal utazol, így nem kell mindenkinek külön helyet keresgélnie és a csapat együtt marad.
A gép skót és magyar utasokkal volt tele, de állítom, hogy a legnagyobb "skót" közülük ez az anyuka volt, mert garasoskodva ezen a pár fonton, csaknem a saját, 5 év körüli gyerekét fosztotta meg attól, hogy az utazás alatt anyja mellett ülhessen. Szerencsére a légiutas-kísérők angyalok, no meg néhány utas is, akik inkább átülnek másik helyre, csakhogy "skót" anyu és kisfia egymás mellett utazhasson...

2. Poggyász-káosz.
Először is sokan nem akarják megérteni, hogy a repülőgép utasterébe egy, azaz 1db (!!!) táska vihető fel, ami egy szatyortól akár egy kisebb méretű bőröndig is terjedhet. A gond akkor van, ha az ember a gépre várva felvásárolja a duty free shopok készleteit és mint a málhás szamár akar felcuccolni a gépre. Ilyenkor van az, hogy a várakozás alatt megvásárolt dolgokat be kell tudni raknia abba a táskába, amit a gépre is felvisz. És az sem mellékes, hogy mindez elvileg a 10kg-ot nem haladhatja meg.
Ha pedig már fent vagyunk a gépen, tudni kell pakolni. Mai napig nem értem, hogy az ülés fölötti csomagtartóba miért akar mindenki egy helyre pakolni. A szemközti, vagy éppen két üléssel előlrébb lévő tartók tök üresek, de mindenki ragaszkodna hozzá, hogy az ő táskája bizony az ő feje fölött legyen. Mintha a levegőben bárki is el tudna osonni a csomaggal...
Sokaknak pedig az is furcsa, hogy kisebb csomagok, kabátok az ülés alatt is elhelyezhetők...

3. Telefonok és övek.
Jajj, a kedvencem!:) Tudni kell, hogy amíg a repülőgépet el nem hagyod, a mobiltelefont kikapcsolt állapotba kell hagyni. Ennek ellenére, amint a Budapestről Nagy-Britanniába érkező gép kerekei az aszfaltot érik, máris pittyegnek a telefonok és Juliska már izgatottan közli anyukával, hogy "Megérkeztem!". Na, igen, arra nem gondol az észkombájn, hogy a gép még mindig 200km/h-val száguld és még bármi közbejöhet, tehát nem merném így effektíve kijelenteni, hogy "Megérkeztem!", nehogy aztán pofára esés legyen belőle...;)
Az öveket a leszállás megkezdésekor be kell kapcsolni, és csak akkor szabad kikapcsolni, ha már a gép megállt és a kapitány ezt tudtunkra adja a fejünk felett lévő jelzéssel, melyet hang is kísér. Van azonban, aki se lát, se hall, és a landolás megtörténtekor halálos biztonságban érzi magát és KATT...! Ilyenkor nekik is szívesen elmesélném, hogy a legtöbb közlekedési baleset a földön történik, ami alól egy sebesen robogó, a mielőbbi megállásért küzdő Boeing sem kivétel...;)

Az edinburgh-i landolás simán ment, és igazából nagyon vártam, mert kíváncsi voltam, milyen a reptér. Nem gondoltam volna, hogy ez is ilyen óriási és ennyi járat köti össze Skócia ezen részét a világgal.
A reptérről egy 30 perces buszos úttal lehet bejutni a központba, ami a sok szép látnivaló miatt egy percnek tűnik csak. Az emeletes busz roppant komfortos: a nagyobb csomagokat az alsó szinten kell elhelyezni, amit egész úton egy kamera figyel, így az emeleten elhelyezett monitoron keresztül nyomon követheted sorsa alakulását. A megállókat automata jelenti be, de egy másik monitoron kiírásra is kerülnek a soron következő megállók, illetve a végállomásig hátralévő idő. Az üléseket pedig bőr borítja, vagy annak utánzata, mindenesetre annyira esztétikusak, mintha most jöttek volna ki a bútorgyárból. Ja, és az első busz, amit asztallal is felszereltek!:)

Ugye nem is olyan rossz visszajönni...?;)

Még mindig egy kis hazai

Már megkaptam, hogy az előző beszámoló túl rövidre sikeredett. Persze ez szándékos volt. Abban az otthon ért benyomásokról írtam, most viszont pár szó arról, hogy valójában hogyan is teltek a napok.;)

Próbáltam többször is összefutni tesómékkal és Benével, akinek egyre jobban pörög a nyelve, szóval gyakran külön szótár kellett volna hozzá vagy egy tolmács.:) Voltunk játszótéren Papa és Mama társaságában, de még igazán nem tud mit kezdeni az ottani sok-sok izgalmas dologgal.
Anették kislányával, Alizzal is sikerült pár órát eltöltenem, akinek a mindene a pocsolya. No meg a csúszda, ami után napokig izom láz volt a karjaimban, annyiszor "repítettem" fel a csúszda tetejére Alizkát!:)

Mázlim volt, hogy a 15 éves gimis osztálytalálkozómra is el tudtam menni, mert amikor január elején lefoglaltam a repülőjegyet, még híre-hamva sem volt. Az érettségi óta eddig mindig összejöttünk 5 évente, remélem ezentúl is így lesz, hiszen emlékezetes csapat voltunk.:) Verával leginkább az angliai tapasztalatokról, az angolokról és a kis hazánkból itt munkát vállaló magyarokról esett szó, és azt hiszem egyikünk sem lepődött meg azon, hogy azonos véleményen vagyunk.

Az ilyenkor már hagyományosnak számító "kocsmás" beszélgetések Robiékkal és a Beáékkal szervezett különleges programok most is mosolyt csaltak az arcomra. Ez utóbbiról egy fergeteges rövidfilm is készült, melyhez a zenét nem is akármilyen művészek szolgáltatták...:) Ezzel búcsúzom mára, de 1-2 nap és újra jövök, mert annyi mindent szeretnék még mesélni!;)

Egy kis hazai

Már megint otthon "lógtam".:) Idén arányosan osztottam el a hazalátogatások számát, így nagyjából minden 4. hónapban otthon leszek.
Csupán röpke 10 napot voltam ezúttal Magyarországon, de akadt bőven élmény és rácsodálkozni való.

A reptéri WC-ben esett le igazából, hogy otthon vagyok. Kézmosás közben a takarítónéni kicserélte a zsákot a kukában, majd látván hogy megtöröltem a kezem a papírtörlővel, flegmán odavetette:"Itt a kuka." (a "ne" szócska a mondat végéről érezhetően ott lógott a levegőben...:)
Hirtelen magam elé képzeltem a szitut 3000km-rel arrébb, Angliában. Valahogy így hangzott volna: "Here is your bin, darling. Have a lovely day!":)

A reptér előtti buszmegállóban a tábla már a "Liszt Ferenc Repülőteret" jelzi, majd beáll egy barna busz, mely szívesen elvisz minket a Népliget vagy a városközpont felé 1400Ft-ért. Csaknem felszállunk a vonaljeggyel, mire észbe kapunk, hogy ez a járat bizony inkább a turistákért van, mintsem értünk, akik két vonaljeggyel és egy átszállással ugyan, de 640Ft-ért is eljutnak a célhoz...:)

Hazaérve aztán maximálisan kihasználtam a brithez képest fénysebességű és korlátlan internetet, de az állam akkor esett le igazán, amikor a Bakony Volán járatán megpillantottam a Wifi feliratot!:) A korábbiaktól eltérően, a Wifi internet Ferihegyen is működött!

Veszprém ezúttal új arcát mutatta: szinte minden utcában takaros házikók, új építésű, vonzó megjelenésű tömbházak, és olykor kacsalábon-forgó paloták fogadtak. Ez mind szöges ellentétben van azzal, amit folyton-folyvást hallok otthonról. Munkanélküliség, egekbe szökő élelmiszerárak, egyre elégedetlenebb emberek. Megjegyzem, mindkettő igaz. Felmerül a kérdés: Miből...?

Hogy a parkok, sétányok és játszóterek miből újultak meg, azt persze nem volt nehéz kitalálni: mindegyik mellett ott áll egy hatalmas tábla az Új Magyarország Fejlesztési Terv és az Európai Unió logójával. Ha utóbbi nem volna, valószínűleg az egész ország a béka segge alatt lenne.:)

Új Szavazás!

Akkor nézzük, hogy vizsgáztatok becsületességből!:)

12-en szavaztatok, ebből 33%-otok lazán zsebre vágná a talált pénzt, míg ugyanennyi szintén eltenné némi óvatosság és az ezzel járó lelkiismeret-furdalás közepette. 25% hozzá se nyúlna, míg a 12-ből 1 (8%) mindenképpen megpróbálná a pénzt visszajuttatni jogos tulajdonosához.

Ha szavaztam volna, én is az utóbbit választottam volna, mert így a lelkiismeretem is és talán én is jól járunk: ha ugyanis a pénz jogos tulajdonosa nem kerülne elő, simán a sorsomba történő isteni beavatkozás részeként értelmezném a dolgot és nyugodt lelkiismerettel tenném magamévá az összeget!:) Szóval gyerekek, becsületességből megbuktatok!:)))

A következőben azt áruljátok el, hogy Szeretitek-e a meglepetéseket? Eredményhirdetés júniusban!;)