Öt

Még ma is emlékszem tesó és barátnője (most már felesége) arcára, amikor öt évvel ezelőtt elbúcsúztattak minket a sármelléki repülőtéren. Igen, ma öt éve, hogy megérkeztünk. Olyan szürreális volt az egész. Egy Isten háta mögötti, egykori katonai bázisról szálltunk fel. Az úti cél pedig London volt...

Egy jó nagy kalandot terveztünk, lesz ami lesz alapon, lazítani volt kedvünk. Mi sem, és az otthoniak sem gondolták komolyan, hogy elmegyünk. Azt meg pláne nem, hogy ebből öt év lesz...

A londoni idők voltak az igaziak. Egyre többen lettünk a Leyton Park Road-i házban, és lassan sorba kellett állnunk a fürdőszoba bejáratánál. Az otthon luxusa már a múlté volt, de a munkakeresés és a kezdeti lelkesedés egy nagyon jó kis társaságot kovácsolt össze. Persze, mint minden, ez is elmúlt, ideje volt "London országot" magunk mögött tudni és az "igazi" Angliában boldogulni. 

Az első valódi sikerélményem ekkor ért: kaptam egy állást egy manchesteri hostelben mint recepciós, miután előtte 3 órát hajlandó voltam Londontól Manchesterig megtenni csak azért, hogy egy 10 perces interjún részt vegyek. Büszke voltam, hogy ezúttal mások segítsége nélkül, saját erőből sikerült valamit elérnem!

Manchester először rideg valóságként ért, és nagyon hiányoztak a londoni cimborák is. Ha Ivetta és Agnes, a két lett tündér főbérlőnk és egyben lakótársaink akkor nem adnak lelki támaszt, lehet, hogy ott feladtuk volna. A mai napig nagyon jó barátaink, könnyes volt a búcsú ezúttal is, de Manchesterben nem jöttek be a számításaink, és noha a mai napig próbálkoznak, hogy menjünk vissza, ma már csak látogatókként járunk náluk. A várost azóta teljesen más szemmel nézzük. Az egyik leghangulatosabb brit nagyváros és bevallom, gyakran hiányzik picit, velük együtt...

Még Manchesterben mondta nekem egykori ír főnököm, hogy minél északabbra mész Angliában, annál kedvesebb emberekkel találkozhatsz. Ezt valahol aláírom, és akkor ez nagyban motiválta a Cumbriába való áttelepülésünket, amit most már akár letelepedésnek is hívhatnék. Emlékszem, amikor először kitettük a lábunkat a hiper-szuper vonatból, fejbe vert minket a vidéki trágyaszag.:) Penrith, majd Carlisle lett az otthonunk, ahol beindult a nagybetűs élet annak megannyi kellemes élményével és csalódásaival. Megismerhettünk pár jó fej emberkét, miközben eszméltünk: Anglia mindenféle-fajta embert megtűr, befogad, viszont a totális elfogadásra kár gyúrni, arra születni kell! Mi pedig nem ide születtünk, ezért - noha semmiben sem szenvedünk hiányt - soha nem fogunk közéjük tartozni. El lehet persze ennek az ellenkezőjét hitetni magaddal, de a lelke mélyén az igazságot úgyis mindenki tudja. A külföldiekkel szembeni udvarias fenntartást a britek mindig is gyakorolni fogják, de igazából ezen nincs mit csodálkozni. Megszoksz, vagy megszöksz...

Felmerül a kérdés: Mikor kezdünk angollá válni? Nos, erről egy nagyon jó cikket ollóznék IDE Olvassátok el!

Visszaút

Ezúttal Manchester helyett Edinburgh-be repültünk, mert hála a Jet2.com-nak, Budapestről már közvetlen járat van Skócia legszebb városába (közel 3 órás menetidő ez is), ami éppenséggel Carlisle-hoz közelebb van egy órával, mint Manchester, sőt, a gép érkezése is kora délután történt, így könnyen lehetett vonatot fogni (óránként min. egy vonat Carlisle felé megy).

Érdekes, hogy akár hányszor repülök honfitársakkal, a következő sztorik szinte újra és újra visszaköszönnek:

1. Anyuka megdöbbenve tapasztalja, hogy már csak elszórtan maradtak ülőhelyek, aminek a következménye az lesz, hogy nem tud majd gyerekével egy sorban egymás mellett ülni...
Hát kérem, ne tessék csodálkozni! A foglaláskor 2-3 fontért megvásárolhatod az ülőhelyed, pontosan kiválasztva, hogy a repülőgép melyik részében szeretnél ülni. Ez különösen tanácsos akkor, ha gyerekkel/családdal/haverokkal utazol, így nem kell mindenkinek külön helyet keresgélnie és a csapat együtt marad.
A gép skót és magyar utasokkal volt tele, de állítom, hogy a legnagyobb "skót" közülük ez az anyuka volt, mert garasoskodva ezen a pár fonton, csaknem a saját, 5 év körüli gyerekét fosztotta meg attól, hogy az utazás alatt anyja mellett ülhessen. Szerencsére a légiutas-kísérők angyalok, no meg néhány utas is, akik inkább átülnek másik helyre, csakhogy "skót" anyu és kisfia egymás mellett utazhasson...

2. Poggyász-káosz.
Először is sokan nem akarják megérteni, hogy a repülőgép utasterébe egy, azaz 1db (!!!) táska vihető fel, ami egy szatyortól akár egy kisebb méretű bőröndig is terjedhet. A gond akkor van, ha az ember a gépre várva felvásárolja a duty free shopok készleteit és mint a málhás szamár akar felcuccolni a gépre. Ilyenkor van az, hogy a várakozás alatt megvásárolt dolgokat be kell tudni raknia abba a táskába, amit a gépre is felvisz. És az sem mellékes, hogy mindez elvileg a 10kg-ot nem haladhatja meg.
Ha pedig már fent vagyunk a gépen, tudni kell pakolni. Mai napig nem értem, hogy az ülés fölötti csomagtartóba miért akar mindenki egy helyre pakolni. A szemközti, vagy éppen két üléssel előlrébb lévő tartók tök üresek, de mindenki ragaszkodna hozzá, hogy az ő táskája bizony az ő feje fölött legyen. Mintha a levegőben bárki is el tudna osonni a csomaggal...
Sokaknak pedig az is furcsa, hogy kisebb csomagok, kabátok az ülés alatt is elhelyezhetők...

3. Telefonok és övek.
Jajj, a kedvencem!:) Tudni kell, hogy amíg a repülőgépet el nem hagyod, a mobiltelefont kikapcsolt állapotba kell hagyni. Ennek ellenére, amint a Budapestről Nagy-Britanniába érkező gép kerekei az aszfaltot érik, máris pittyegnek a telefonok és Juliska már izgatottan közli anyukával, hogy "Megérkeztem!". Na, igen, arra nem gondol az észkombájn, hogy a gép még mindig 200km/h-val száguld és még bármi közbejöhet, tehát nem merném így effektíve kijelenteni, hogy "Megérkeztem!", nehogy aztán pofára esés legyen belőle...;)
Az öveket a leszállás megkezdésekor be kell kapcsolni, és csak akkor szabad kikapcsolni, ha már a gép megállt és a kapitány ezt tudtunkra adja a fejünk felett lévő jelzéssel, melyet hang is kísér. Van azonban, aki se lát, se hall, és a landolás megtörténtekor halálos biztonságban érzi magát és KATT...! Ilyenkor nekik is szívesen elmesélném, hogy a legtöbb közlekedési baleset a földön történik, ami alól egy sebesen robogó, a mielőbbi megállásért küzdő Boeing sem kivétel...;)

Az edinburgh-i landolás simán ment, és igazából nagyon vártam, mert kíváncsi voltam, milyen a reptér. Nem gondoltam volna, hogy ez is ilyen óriási és ennyi járat köti össze Skócia ezen részét a világgal.
A reptérről egy 30 perces buszos úttal lehet bejutni a központba, ami a sok szép látnivaló miatt egy percnek tűnik csak. Az emeletes busz roppant komfortos: a nagyobb csomagokat az alsó szinten kell elhelyezni, amit egész úton egy kamera figyel, így az emeleten elhelyezett monitoron keresztül nyomon követheted sorsa alakulását. A megállókat automata jelenti be, de egy másik monitoron kiírásra is kerülnek a soron következő megállók, illetve a végállomásig hátralévő idő. Az üléseket pedig bőr borítja, vagy annak utánzata, mindenesetre annyira esztétikusak, mintha most jöttek volna ki a bútorgyárból. Ja, és az első busz, amit asztallal is felszereltek!:)

Ugye nem is olyan rossz visszajönni...?;)

Egy polgár vallomásai a 21.században 2. fejezet

Azt nem tudom, hogy Márai Sándor mennyi időt töltött Angliában, de az biztos, hogy amiről az Egy polgár vallomásai főhőse beszámol, nekem sem, és valószínűleg sok olvasómnak sem ismeretlen jelenség, amit az ember már 1-2 év kint lét után megtapasztalhat.

Angolokról

"Korrektség"

„Igen, korrektek voltak, legalábbis ami a modor és a tálalás korrektségét illeti; négyszemközött talán néha csalódtam szabadalmazott korrektségükben is.”

Néha jó látni ezt a fajta korrektséget, de tovább mehetek, igazságosságra törekvést. Próbálok rájönni, hogy Márai mit ért "csalódtam" alatt. Talán azt a fajta színjátékot, melyet ez a társadalom már valószínűleg a kezdetek-kezdete óta hordoz magában: egyfajta kétszínűség ez, mely az udvariasságban és a toleranciában gyökerezik: mosolyogjunk arra is, akit valami okból nem kedvelünk, kérdezzük meg tőle nap mint nap, "How are you?", miközben a válasz már egyáltalán közömbös számunkra, sőt: nem is igazán várunk rá választ. A kérdés feltevése lelkiismeretünk megnyugtatására szolgál csupán...

„Mi órákon át adtunk elő, magyaráztunk, igazoltunk; ők csak hallgattak, s a végén azt mondták: „Nem” – s ez a „nem” úgy visszhangzott, mintha ágyú dördült volna el. De ha azt mondták: „Igen!” – nem kellett mindig szó szerint venni.”

Mert élni kell!

„…elsüppedve várakozó semmittevésükben, kezükben egy könyvvel s szemükben azzal a hideg-naiv, megközelíthetetlen, nem kérdező és nem válaszoló pillantással, amelynek érintése mindig zavarba ejtett. Egy kissé színesnek éreztem magam közöttük, s egy kissé mint a gyermek a felnőttek között; és sokáig úgy képzeltem, hogy életről, üzletről, szerelemről többet, élénkebbet és biztosabbat tudok, mint ezek az idomított és önnön kételyeiktől megfélemlített világpolgárok…Ezek nem „éltek” – így gondoltam -, semmi esetre sem „éltek” abban a nyugtalanító közép-európai értelemben, amely reggeltől estig valamilyen produkciónak fogta fel az életet…”

És valóban: nem élnek. Legalábbis többségük folyamatosan szórja a facebookra üzeneteit, hogy mennyire unatkozik. Másik fele ugyanezen a fórumon teszi közzé, hogy éppen melyik pubban issza magát le a sárga földig. Számomra ez nem életcél.Tartalmas tevékenységnek számít az, ha már valamelyik kimozdul városából, netán külföldre utazik. Pedig ha tudnák, hogy mennyi remek dolog veszi őket körül, és amikor mi, bevándorlók számolunk be nekik róla, hogy mi merre jártunk és mit láttunk, csodálkozó tekintetek néznek vissza ránk: "Jéé, nem tudtam, hogy ilyen is van!":)

De hogy ezt a gondolatot Máraival zárjam:

„Úgy unatkoztak, mint a nemes vadak a ketrecben. Néha féltem tőlük.”

Munkamorál

„Az egész országért, a nagy, zöld, a köd félhomályába vattázott szigetért száz és százmillió ember verejtékezett és dögölt meg, odakünn, a világban. Ők maguk is dolgoztak, igaz; de milyen kevés meggyőződéssel, s éppen csak a legszükségesebbet!”

Mennyire igaz. Hányan és hányan "döglünk meg" naponta! Persze nem az országért tesszük, hanem magunkért. Néhány angol "munkaerő" pedig gyakran csak akadály, semmint segítség a dolgos hétköznapokban...

A szerelem nyelve

„s ez az utolsó titok az anyanyelv. Nem hiszek abban, hogy a szerelem az a mindenható eszperantó, mely a fajták titkát mintegy jelbeszéddel feloldja. Az idegen nyelvű szerelem dadog, akármilyen lelkendezve és szenvedélyes svádával beszélik is. Az ember valahogy anyanyelvén álmodik arról, akit szeret. Az idegen nő, az első más fajtabeli, akinél ezt a bonyolult tehetetlenséget éreztem: hogy nem tudom neki teljesen átadni magam, az ölelésen túl marad valami közölhetetlen, melyet lefordíthatok ugyan csókra vagy mozdulatra, de eredeti értelme örökre az én titkom marad…”

Idegen nyelven nem hogy a szerelem, de a hétköznapi emberi kapcsolatok kialakítása is nehezebb. Nem csak nyelvi korlátok, hanem kulturális különbségek is közrejátszanak. Nem hiába tömörültek a hindu, arab, kínai, de még a kelet-európai bevándorlók is kisebb kolóniákba. Felületes kapcsolatok kialakítása nem nehéz, ivócimborák mindig akadnak, de a hagyományos, "közép-kelet európai értelemben vett BARÁTSÁG" kialakulásának esélye itt vajmi csekély. Erre a "kolóniákon" belül van több remény. Persze nem is ezért jöttünk...

Egy polgár vallomásai a 21.században

Márai műve 1934-es kiadása óta még mindig aktuális. Legalábbis nekem, nekünk, akiket a sors Európa vagy netán a világ másik felére vetett.

Az Egy polgár vallomásaiban Márai főhőse egy világpolgár, aki Budapestet elhagyva Európa különböző országaiban telepszik le, él, tanul és dolgozik.
A világpolgár egyes gondolatai lefogadom, sokatok sorsával, tapasztalataival mutatnak hasonlóságot, ezért most megosztom veletek a regény egyes idevágó részletét, hogy lássátok, miről is beszélek.
Természetesen nem kell "polgárnak" lenni ahhoz, hogy átjöjjön az üzenet. A könyvet itt olvastam, külföldön, és bár nem tartozik a kedvenc könyveim közé, az alábbi részletek megfogtak, mert pontosan tudtam, hogy Márai miről beszélt. A világ, az emberek és a különböző kultúrák 100 év alatt sem változtak sokat. A helyszíneket érdemes mindenkinek a maga aktuális lak-vagy tartózkodási helyére cserélnie és máris minden világos lesz...;)

Beilleszkedés Párizsban

„Igényeket tanultam ott és szerénységet; készséget a valóság érzékelésére s egyszerű, alázatmentes, inkább csak beleegyező magatartást az élettel szemben. Örökké idegen maradtam Párizsban; s talán éppen ezt az idegenséget szerettem ott. Közöttük voltam, de nem velük; különös személytelenségben éltem meg közöttük az éveket. Szerettem az utcákat, az időjárást, a francia nyelvet, költőiket és filozófusaikat, boraikat és ételeiket, a nők csodálatos, sötét tüzű szemét, szerettem tájaikat, s a hatodik esztendő vége felé meglepetéssel vettem észre, hogy még a fűrészport is megszerettem, mellyel felhintették a vendéglő padlóját. Idegen maradtam közöttük, az ő szavukkal „vacak idegen”; azt, amitől ők franciák, természetesen nem tanultam meg soha, de azt, amitől én idegen vagyok és „én” vagyok, tájékozottabban ismertem meg közöttük.”

Beilleszkedés Londonban

„Angolok között az idegen általában „nem érzi jól” magát; unatkozik és magányos marad. Sérült, nagyon hiú vagy gőgös emberek – amilyen én is voltam, s bizonyosan még vagyok is – megtalálják itt a maguk visszhangját, valahogy biztosabban, rejtettebben érzik magukat, tudják, hogy senki nem nyúl kéretlen bizalmassággal, kontinentális intimitással egyéniségük szomorú titkához, tisztelik hiúságát és fájdalmát…Azok a közép-európaiak, akik megtelepednek és jól érzik magukat Londonban, mindig menekülnek is a hazai intimitás elől. Az angolok fegyelmezetten és résztvevően elnézik a másik szorongását és alacsonyrendűségi sérüléseit…”

Folyt. köv.

Társadalomrajz

Figyelem! A következő bejegyzés anglomán-lelkületű olvasóimnál a nyugalom megzavarására alkalmas lehet! Az alábbi gondolatok nem általánosításra törekszenek, csupán a tapasztalat hívta elő őket!

Már egy ideje érik bennem ez a bejegyzés, csak eleinte nem mertem bloggolni, hátha általánosításnak tűnik, amitől mindig is tartózkodtam. Nem szeretek első látásra ítélni, de nyitott szemmel közlekedem, emberek között mozgok, és közel 4 éves nagy-britanniai tartózkodással a hátam mögött talán már reálisabb képet festhetek az angol társadalom egy szeletéről.
Kezdeném az angolok számomra nem túl vonzó tulajdonságaival, de ígérem, a későbbi bejegyzésekben majd megmutatom vonzóbb oldalukat is! Mielőtt tovább olvassátok, nézzétek meg ezt a videót! Abby & Lisa

Na, igen, a kinézet és a ruha egy dolog. Ebből persze még semmi rossz nem következik. De ők megmutatták, mennyire egyszerű lelkületű emberkék is lakják e szigetet. Két, jól megtermett brit "hölgyet" láttunk, amint több millió néző szeme láttára válnak barátnőkből ellenségekké. Persze mindez TV képernyők előtt megmosolyogtató, nem úgy mint élőben...

A munkából tartottunk hazafelé a menetrendszerinti járaton, amikor egy csapat, Abby-nél és Lisánál csinosabb lányparti nyomult fel a buszra, hatalmas sikongatások, üvöltések közepette: a csapattagok közül kettő valamin összekapott és már a buszra felszállva tépték-püfölték egymást. A dolog odáig fajult, hogy az egyik hölgyemény a vezetőfülke mellett padlót fogott, mire a másik tűsarkú cipőjével párszor még meg is taposta. Nem érdekelte őket, hogy emberek vannak a buszon és viselkedésükkel megbotránkozást váltanak ki. Az sem zavarta egyiket sem, hogy a járat be van kamerázva. Amin szintén megdöbbentem, hogy a sofőrt sem zavarta a fülkéje mellett folyó lotyók élet-halál harca. Az utasok is csendben végignézték, sőt, láthatóan próbáltak nem közbeavatkozni...Miután az erősebbik távozott, a busz elindult, mintha mi sem történt volna.
Mivel otthon is rengeteget buszoztam, tudom, hogy már egy apró antiszociális megnyilvánulásra is ugrik a magyar sofőr és leszállítja azt, aki nem tud viselkedni vagy netán túl zajos. Itt más a módi, és gondolom ha már vér folyik, akkor félrehúzódik és a rendőrségnek passzolja át az ügyet...

Ez a viselkedésforma külföldre is elkísért már, amikor is legutóbb a Kanári-szigeteken nyaraltunk. Történt ugyanis, hogy végignéztük apartmanunk erkélyéről, amint két brit barátnő-anyuka gyerekeik előtt tépik-pofozzák egymást. A vér is meghűlt bennem, amikor az egyik majdnem átdobta a korláton a másikat. Ekkor persze már az egész komplexum kint volt az erkélyen, és mikor anyuka saját kislányának kevert le egy irdatlan nagy pofont, hogy az a földre esett, elszabadult a pokol és csatlakoztam a többi nyaralóvendéghez, akik keresetlen szavakkal küldték brit turistatársainkat ezúttal nem melegebb éghajlatra, hanem vissza a hűvös Angliába!
Meg kell jegyeznem, hogy brit férfiakat még sehol nem láttam verekedni. Hogy a nők mitől agresszívabbak errefelé, azt a jó ég tudja, de hogy valami elfojtott indulat lappang bennük, az is biztos. Valószínűleg önértékelési tényezők és az alkohol is szerepet játszik benne, de sehol a világon, ezen belül Magyarországon sem tapasztaltam még, hogy nők (anyukák, jól szituált nők, tv-képernyőn) ilyen mértékben gyepálnák egymást.

Azt már nagyon régóta tudom, hogy a britek zajosabbak az olaszoknál, nem ismerik a mértéket semmiben, hisztisek és egész egyszerűen nincsenek tekintettel másokra.
De itt a pont és ígérem, hozok majd ellenpéldákat is, ahogy azt egyébként már korábban megtettem, sőt, egy magyar társadalomrajz is szerepel a repertoárban...!:)