Öt

Még ma is emlékszem tesó és barátnője (most már felesége) arcára, amikor öt évvel ezelőtt elbúcsúztattak minket a sármelléki repülőtéren. Igen, ma öt éve, hogy megérkeztünk. Olyan szürreális volt az egész. Egy Isten háta mögötti, egykori katonai bázisról szálltunk fel. Az úti cél pedig London volt...

Egy jó nagy kalandot terveztünk, lesz ami lesz alapon, lazítani volt kedvünk. Mi sem, és az otthoniak sem gondolták komolyan, hogy elmegyünk. Azt meg pláne nem, hogy ebből öt év lesz...

A londoni idők voltak az igaziak. Egyre többen lettünk a Leyton Park Road-i házban, és lassan sorba kellett állnunk a fürdőszoba bejáratánál. Az otthon luxusa már a múlté volt, de a munkakeresés és a kezdeti lelkesedés egy nagyon jó kis társaságot kovácsolt össze. Persze, mint minden, ez is elmúlt, ideje volt "London országot" magunk mögött tudni és az "igazi" Angliában boldogulni. 

Az első valódi sikerélményem ekkor ért: kaptam egy állást egy manchesteri hostelben mint recepciós, miután előtte 3 órát hajlandó voltam Londontól Manchesterig megtenni csak azért, hogy egy 10 perces interjún részt vegyek. Büszke voltam, hogy ezúttal mások segítsége nélkül, saját erőből sikerült valamit elérnem!

Manchester először rideg valóságként ért, és nagyon hiányoztak a londoni cimborák is. Ha Ivetta és Agnes, a két lett tündér főbérlőnk és egyben lakótársaink akkor nem adnak lelki támaszt, lehet, hogy ott feladtuk volna. A mai napig nagyon jó barátaink, könnyes volt a búcsú ezúttal is, de Manchesterben nem jöttek be a számításaink, és noha a mai napig próbálkoznak, hogy menjünk vissza, ma már csak látogatókként járunk náluk. A várost azóta teljesen más szemmel nézzük. Az egyik leghangulatosabb brit nagyváros és bevallom, gyakran hiányzik picit, velük együtt...

Még Manchesterben mondta nekem egykori ír főnököm, hogy minél északabbra mész Angliában, annál kedvesebb emberekkel találkozhatsz. Ezt valahol aláírom, és akkor ez nagyban motiválta a Cumbriába való áttelepülésünket, amit most már akár letelepedésnek is hívhatnék. Emlékszem, amikor először kitettük a lábunkat a hiper-szuper vonatból, fejbe vert minket a vidéki trágyaszag.:) Penrith, majd Carlisle lett az otthonunk, ahol beindult a nagybetűs élet annak megannyi kellemes élményével és csalódásaival. Megismerhettünk pár jó fej emberkét, miközben eszméltünk: Anglia mindenféle-fajta embert megtűr, befogad, viszont a totális elfogadásra kár gyúrni, arra születni kell! Mi pedig nem ide születtünk, ezért - noha semmiben sem szenvedünk hiányt - soha nem fogunk közéjük tartozni. El lehet persze ennek az ellenkezőjét hitetni magaddal, de a lelke mélyén az igazságot úgyis mindenki tudja. A külföldiekkel szembeni udvarias fenntartást a britek mindig is gyakorolni fogják, de igazából ezen nincs mit csodálkozni. Megszoksz, vagy megszöksz...

Felmerül a kérdés: Mikor kezdünk angollá válni? Nos, erről egy nagyon jó cikket ollóznék IDE Olvassátok el!