Két napja légtérzár van Nagy-Britannia felett az izlandi vulkánkitörés és annak következménye, a hamu miatt. Kis hazánk fölött pedig ezekben a percekben némul el a légtér...
A történéseket természetesen ámulattal követem, elvégre nagy rajongója vagyok a természetnek. Mindig ő győz, leborulok előtte, és soha semmiért nem hibáztatom.
Folyamatosan meglep minket, amivel gyakran inkább bosszúságot ér el, mindezt azonban meg lehet bocsájtani neki.
Szeretem nyugodt, kiszámítható napjait, de egy idő után várom következő tréfáját. Ha tombol, az első sorból nézem.
Nekem azonban itt, Angliában, néha túl nyugodtnak tűnik. Bár az elmúlt tél hozott meglepetéseket, mégsem volt az az igazi, hófalakat építő, ahogy azt én szeretem.
Nyaranta pedig egyenesen lehangoló, hogy nem kényeztet trópusi viharokkal. Ilyenkor borzasztóan hiányzik, hogy vihar közeledtével kiálljak az erkélye, mint otthon, és nézzem, amint a villámok egyre hevesebben szabdalják a sötét égboltot; minden sejtemben érezzem a mennydörgő energiát; arcomat a vihar szele felé fordítsam és ott legyek, amikor a természet keményen belecsap a húrok közé.
A vihar elvonultával mintha újra éledne minden, a levegő felfrissül, lelkem megtisztul: kicseréltek.
Néha nagyon kell ez a "csere"; kell, hogy valami ámulatba ejtőt mutasson. Sajnos itt nincs erkély, ahová kiállhatnék, de legalább küldött egy kis hamut, amivel ideig-óráig beérem, és közben azon tűnődöm, hogy legutóbbi apró megnyilvánulása milyen hatalmas is valójában, amikor több százezer utazó polgár számításait képes egy pillanat alatt keresztülhúzni...
A történéseket természetesen ámulattal követem, elvégre nagy rajongója vagyok a természetnek. Mindig ő győz, leborulok előtte, és soha semmiért nem hibáztatom.
Folyamatosan meglep minket, amivel gyakran inkább bosszúságot ér el, mindezt azonban meg lehet bocsájtani neki.
Szeretem nyugodt, kiszámítható napjait, de egy idő után várom következő tréfáját. Ha tombol, az első sorból nézem.
Nekem azonban itt, Angliában, néha túl nyugodtnak tűnik. Bár az elmúlt tél hozott meglepetéseket, mégsem volt az az igazi, hófalakat építő, ahogy azt én szeretem.
Nyaranta pedig egyenesen lehangoló, hogy nem kényeztet trópusi viharokkal. Ilyenkor borzasztóan hiányzik, hogy vihar közeledtével kiálljak az erkélye, mint otthon, és nézzem, amint a villámok egyre hevesebben szabdalják a sötét égboltot; minden sejtemben érezzem a mennydörgő energiát; arcomat a vihar szele felé fordítsam és ott legyek, amikor a természet keményen belecsap a húrok közé.
A vihar elvonultával mintha újra éledne minden, a levegő felfrissül, lelkem megtisztul: kicseréltek.
Néha nagyon kell ez a "csere"; kell, hogy valami ámulatba ejtőt mutasson. Sajnos itt nincs erkély, ahová kiállhatnék, de legalább küldött egy kis hamut, amivel ideig-óráig beérem, és közben azon tűnődöm, hogy legutóbbi apró megnyilvánulása milyen hatalmas is valójában, amikor több százezer utazó polgár számításait képes egy pillanat alatt keresztülhúzni...