Öt

Még ma is emlékszem tesó és barátnője (most már felesége) arcára, amikor öt évvel ezelőtt elbúcsúztattak minket a sármelléki repülőtéren. Igen, ma öt éve, hogy megérkeztünk. Olyan szürreális volt az egész. Egy Isten háta mögötti, egykori katonai bázisról szálltunk fel. Az úti cél pedig London volt...

Egy jó nagy kalandot terveztünk, lesz ami lesz alapon, lazítani volt kedvünk. Mi sem, és az otthoniak sem gondolták komolyan, hogy elmegyünk. Azt meg pláne nem, hogy ebből öt év lesz...

A londoni idők voltak az igaziak. Egyre többen lettünk a Leyton Park Road-i házban, és lassan sorba kellett állnunk a fürdőszoba bejáratánál. Az otthon luxusa már a múlté volt, de a munkakeresés és a kezdeti lelkesedés egy nagyon jó kis társaságot kovácsolt össze. Persze, mint minden, ez is elmúlt, ideje volt "London országot" magunk mögött tudni és az "igazi" Angliában boldogulni. 

Az első valódi sikerélményem ekkor ért: kaptam egy állást egy manchesteri hostelben mint recepciós, miután előtte 3 órát hajlandó voltam Londontól Manchesterig megtenni csak azért, hogy egy 10 perces interjún részt vegyek. Büszke voltam, hogy ezúttal mások segítsége nélkül, saját erőből sikerült valamit elérnem!

Manchester először rideg valóságként ért, és nagyon hiányoztak a londoni cimborák is. Ha Ivetta és Agnes, a két lett tündér főbérlőnk és egyben lakótársaink akkor nem adnak lelki támaszt, lehet, hogy ott feladtuk volna. A mai napig nagyon jó barátaink, könnyes volt a búcsú ezúttal is, de Manchesterben nem jöttek be a számításaink, és noha a mai napig próbálkoznak, hogy menjünk vissza, ma már csak látogatókként járunk náluk. A várost azóta teljesen más szemmel nézzük. Az egyik leghangulatosabb brit nagyváros és bevallom, gyakran hiányzik picit, velük együtt...

Még Manchesterben mondta nekem egykori ír főnököm, hogy minél északabbra mész Angliában, annál kedvesebb emberekkel találkozhatsz. Ezt valahol aláírom, és akkor ez nagyban motiválta a Cumbriába való áttelepülésünket, amit most már akár letelepedésnek is hívhatnék. Emlékszem, amikor először kitettük a lábunkat a hiper-szuper vonatból, fejbe vert minket a vidéki trágyaszag.:) Penrith, majd Carlisle lett az otthonunk, ahol beindult a nagybetűs élet annak megannyi kellemes élményével és csalódásaival. Megismerhettünk pár jó fej emberkét, miközben eszméltünk: Anglia mindenféle-fajta embert megtűr, befogad, viszont a totális elfogadásra kár gyúrni, arra születni kell! Mi pedig nem ide születtünk, ezért - noha semmiben sem szenvedünk hiányt - soha nem fogunk közéjük tartozni. El lehet persze ennek az ellenkezőjét hitetni magaddal, de a lelke mélyén az igazságot úgyis mindenki tudja. A külföldiekkel szembeni udvarias fenntartást a britek mindig is gyakorolni fogják, de igazából ezen nincs mit csodálkozni. Megszoksz, vagy megszöksz...

Felmerül a kérdés: Mikor kezdünk angollá válni? Nos, erről egy nagyon jó cikket ollóznék IDE Olvassátok el!

Rajinda 37. rész

Amint azt már múltkor előrejeleztem, Steven Segal, avagy korábbi szakácsunk, Yogesh, visszatért hozzánk, mint főséf. 

Ez a séf elnevezés egyébként annyira megtévesztő. Itt mindenkit séfnek hívnak, és van ilyen meg olyan séf. Miközben a séf kifejezést a vezető szakácsokra kellene alkalmazni, akik pedig alattuk dolgoznak "csak" amolyan "cook"-ok, azaz kukták/szakácsok. Séfnek hívják őket, mert - gondolom én - ez így politikailag korrektebb. Szerintem a kukta és szakács kifejezésekkel sincs semmi gond...

Yogesh tehát a séfek séfe lett, azaz főséf, bár már a második napján megbánta, hogy visszajött.:)

És az emberek jönnek-mennek: portugál turbólédink, Marillia átigazolt palacsintákat gyártani, amit személy szerint sajnáltam, és azóta is üres a konyha a pöttöm "diktátor" személye nélkül...:)

A részmunkaidős diákjaink még megvannak, sőt, csatlakozott hozzájuk Sara is, akire szerencsére hamar ragadnak az információk, és egyelőre még nem rettentette el őt a Rajinda napi szinten kaotikus atmoszférája. 

A nyáron visszatért Tom ismét elhagy minket, ezúttal nem megy túl messzire, csupán kipróbálja a menedzselést egy másik helyen. Ki tudja, lehet még találkozunk vele a Rajindában?:)

Az elmúlt időszak egyébként nem volt túl szerencsés, mondhatni tele voltunk ravasz, olykor-olykor alattomos vendégekkel, akik inkább bevállaltak egy kis balhét, csak hogy ne kelljen a teljes számlát kifizetniük. Az ilyenektől hányni tudnék...

Nem csoda, hogy a vendégek elégedettség mutatója heteken át a mélyponton ült, de szerencsére kezd magához térni, legalábbis a legfrissebb adatok szerint.

Túléltem a második szilveszteremet is az étteremben, és az elsőt az új helyen, ahol most általánosságban véve mégiscsak nehezebb dolgozni, mint a régiben.

Ami Szőkeségünket illeti: Rékával már nem győztük kapkodni a fejünket az utóbbi időben, akkora volt a para és paranoia a szőke tincsek alatt. Mondhatnánk, a főnökök már csak ilyenek, de lassan betegségként kell diagnosztizálnunk főnökasszonyunk kirohanásait. Szerintem sokat vállalt, amikor elvállalta ennek az étteremnek az irányítását, bár akkor még ezt ő sem tudta, sőt, talán mi sem sejtettük, mekkora elvárások lesznek felénk, miközben a másik oldalról alapvető munkafeltételek hiányoznak. 

Ezt és a munkaerőhiányt már én is megpedzítettem az egyik nagyfőnökkel tartott beszélgetésem során. Sőt, a Szőke azért tolt le, mert egy műszakzáró e-mailben le mertem írni, hogy a söprű és lapát hiánya igencsak megnehezítette az aznap esti kiszolgálást, mondván ezzel egy másik főnök kerülhet bajba...ÉS???

Évértékelő interjúján Ricsi őszinte választ adott arra a kérdésre, hogy neki mi hiányzik ahhoz, hogy a munkáját jobban tudja végezni: "KANÁL!"

Állítólag itt történt az is, hogy Ricsi közölte a Szőkével: "Ti, britek, kétszínűek vagytok, mert mindig mást mutattok, mint amit gondoltok, és mi, külföldiek ezt nem szeretjük..." Hogy miként jutott ide a beszélgetés, azt nem tudom, de a Szőke állítólag csak ennyit felelt: "Tényleg így látod?". Hiába. Ricsinek ami a szívén, az a száján...:)

Végül egy tegnapi, kissé kínos történet, ami velem esett meg:

Vendég ázott hajjal jön be az étterembe, köszöntöm és kérem a foglalási nevét. Erre a vendég: - Nem hallom, ne haragudjon, egyik fülemre süket vagyok, mondja mosolyogva.

Gondoltam ő is az uszodából jött, gyakran megesik hogy egy kis pancsi után anyu, apu, gyerekek betérnek hozzánk egy curryre vizes fejjel, vízzel teli fülekkel. Én, mosolyogva: - Szóval úszni voltak?

Mire a nő, szerencsére még mindig mosolyogva: - Nem. Én tényleg nagyot hallok a jobb fülemre...

Hoppá, ez már jól indul, gondoltam...Szerencsémre nem az én szekciómban ült, hanem Charleejéban, aki mellesleg szintén nagyot hall...:)))

Vége!:)

Új Szavazás!

Boldog Új Évet Mindenkinek!:)

Gondolom nem volt kutya hús a menün az ünnepek alatt, 8%-otok (azaz 1 emberke) viszont óvatosan, de megkóstolná azt!:) A többi 91% szerint elment az eszem, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozom, de vállalom!:) Decemberben 12 szavazat érkezett.

Januárban pedig áruljátok el, tettetek-e új évi fogadalmat? 

Köszi és minden jót kívánok 2012-re!