Utazás az angol vadonban

Szabolcsék két napig nálunk vendégeskedtek a hétvégén. Mivel kocsival jöttek, bepattantunk a francia járgányba és Andi, a műholdas navigáció segítségével megcéloztuk a Lake District-et és annak legeldugodtabb, autóval is néha nehezen megközelíthető részeit. (Tipp: kattints a képekre a teljes mérethez;)
A 12 órás túra Carlisle-ból indult, és az első állomás Ullswater volt. Láttam már e vidéket, mikor őszi, téli, majd tavaszi ruhába öltözött, de bizton állíthatom, hogy nyáron is festői látványt nyújt. Olyannyira népszerű volt azon a napon, hogy Glenridding városkában például parkolni sem tudtunk...;)


Ullswater romantikus hangulatát magunk mögött hagyva folytattuk utunkat a hegyszoros, Kirkstone Pass felé. A Lake District és a cumbria-i hegykvidék jellegzetességei a 800-900 méteres, sziklás, kopasz hegyóriások. A kirkstone-i szoros az egyik legjobb példája e lenyűgöző természeti csodának. A szoroshoz érve, a semmi közepén hirtelen felbukkan egy fogadó, mely a 19. század közepe óta nyújt menedéket és pihenőt az átutazóknak eme zord vidéken. A legkorábbi feljegyzések szerint már az 1496-os esztendőben is állt itt épület.
Úgy döntöttünk, megállunk és kipróbáljuk a helyi specialitást. Egy fél sültcsirkét rendeltünk yorkshire pudding-gal (nem tévesztendő össze az otthon ismert édes desszerttel, ez ugyanis egy kerek tésztaféle üreggel a közepén), zöldségkörettel és némi gravy-vel (kicsit gusztustalan angol húslé, amolyan szaft féle). Az apró fogadó hangulatát kandalló és egy kitömött szarvas teszi otthonossá.

A következő célállomás a kicsit misztikus, kicsit holdbéli Wast Water nevű tavacska volt. Ha kelet felől jössz, a hegyvonulatok miatt ez az egyik legnehezebben megközelíthető látványoság. Az erre autózóknak számolniuk kell azzal, hogy egy vékony betoncsíkon haladnak majd akár több tíz kilóméteren keresztül is. A forgalom viszont kétirányú...;) A hab a tortán viszont a következő tábla volt: 30%-os (!!!) emelkedő és a következő figyelmeztetés: "Rendkívűli óvatosság", "szűk útszakasz", "éles kanyarok", "veszélyes útviszonyok télen". A kék felirat ezek után teljesen érthető: az út "alkalmatlan lakókocsik részére". A figyelmeztetést elolvastuk, tudomásul vettük és na ná, hogy ezek után nekivágtunk:)))
Minden elismerésem Szabolcsé, aki 3 órán keresztül, vért izzadva, velünk együtt halálfélelemben vezetett a néha már-már önmagába visszakanyarodó, több száz méter magasan futó utakon. A képen hegyről lecsurgó dolog bizony nem egy kanyargós folyó, hanem maga az út.;) A 30%-os emelkedőket pedig most érezhettük meg először, a francia csodabogárral együtt, ami szintén rendesen leizzadt egyes fokozatban....;) A nehéz utak között pihenőket iktattunk be, melynek során csodabogarunk szívét egy másik bogár ejtette rabul, Elizabeth...:)))
Rajtunk kívül más őrültek is bevállalták a kegyetlen útszakaszt. A gond csupán annyi volt, hogy a másik irányból jöttek. Noha 30-50 méterenként az út egyik vagy másik felén megpróbáltak valamiféle lehúzódásra alkalmas helyet kialakítani, megesett, hogy a két autó ott találkozott össze, ahol a legkeskenyebb volt az út. Ilyenkor vagy visszatolatás oldotta meg a problémát, vagy ha volt rá lehetőség, akkor a "kicentizés". Természetesen ehhez az útszakaszhoz végtelen türelem és tolerancia kell, na meg nem árt egy kis humorérzék sem.
Az egyik ilyen ominózus, "kicentizős" esetet inkább "kimilliméterezősnek" hívnám: autónk egy angol házaspár járgányával találkozott össze. Lassan megközelítettük egymást, majd mire a két autó teljesen egymás mellé ért, láttuk, hogy necces lesz. Tükröket behajtva, lépésről lépésre araszoltunk el egymás mellett. A szinte kánikulai meleg miatt mindkét autóban le voltak húzva az ablakok, így még kommunikálni is tudtunk egymással. Örökkévalóságnak tűnt, mire a két autó biztonságban elhaladhatott egymás mellett, de a mosolygós, középkorú brit sofőr csak annyit mondott: "csak nyugodtan, mi jól elcseverészünk a feleségemmel...":)))


Számtalan izgalommal, néha halálfélelemmel teli eset után végül biztonságosan megérkeztünk Wast Water-hez. A környék valóban holdbéli táj benyomását kelti: a tó nyugati végénél lévő hegyek szinte merőlegesen zúdítják a vízbe sziklatörmelékeiket. Lenyűgöző kilátás nyílik innen Anglia legmagasabb hegycsúcsára, a 978 méter magas Scafell Pike-ra. A tó másik végénél egy hostel és egy farmház látja vendégül a kalandvágyókat, mely utóbbiban mi is bevásároltunk a helyi család által készített édességekből és lekvárokból.
Az végső állomás a tengerparti Workington városa volt, ahova szintén Andi, a műholdas navigáció segítségével jutottunk el. A hosszú és fárasztó út során azonban Andi is elfáradt és az

egyik főbb mellékút helyett egy kb. ötödrendű, inkább traktorok és helyi gazdák által használt útszakaszra irányított, mondván így lesz a rövidebb...A francia csodának azonban ez már gyerekjáték volt és egy rövid vidéki, birkákkal és tehenekkel tarkított élmény után ismét a civilizációban találtuk magunkat a lemenő nap fényénél, Workington-ban.

További képek a következő albumokban (katt!): Világjáró és The Lake District
És egy rövid videó:)