Rajinda 37. rész

Amint azt már múltkor előrejeleztem, Steven Segal, avagy korábbi szakácsunk, Yogesh, visszatért hozzánk, mint főséf. 

Ez a séf elnevezés egyébként annyira megtévesztő. Itt mindenkit séfnek hívnak, és van ilyen meg olyan séf. Miközben a séf kifejezést a vezető szakácsokra kellene alkalmazni, akik pedig alattuk dolgoznak "csak" amolyan "cook"-ok, azaz kukták/szakácsok. Séfnek hívják őket, mert - gondolom én - ez így politikailag korrektebb. Szerintem a kukta és szakács kifejezésekkel sincs semmi gond...

Yogesh tehát a séfek séfe lett, azaz főséf, bár már a második napján megbánta, hogy visszajött.:)

És az emberek jönnek-mennek: portugál turbólédink, Marillia átigazolt palacsintákat gyártani, amit személy szerint sajnáltam, és azóta is üres a konyha a pöttöm "diktátor" személye nélkül...:)

A részmunkaidős diákjaink még megvannak, sőt, csatlakozott hozzájuk Sara is, akire szerencsére hamar ragadnak az információk, és egyelőre még nem rettentette el őt a Rajinda napi szinten kaotikus atmoszférája. 

A nyáron visszatért Tom ismét elhagy minket, ezúttal nem megy túl messzire, csupán kipróbálja a menedzselést egy másik helyen. Ki tudja, lehet még találkozunk vele a Rajindában?:)

Az elmúlt időszak egyébként nem volt túl szerencsés, mondhatni tele voltunk ravasz, olykor-olykor alattomos vendégekkel, akik inkább bevállaltak egy kis balhét, csak hogy ne kelljen a teljes számlát kifizetniük. Az ilyenektől hányni tudnék...

Nem csoda, hogy a vendégek elégedettség mutatója heteken át a mélyponton ült, de szerencsére kezd magához térni, legalábbis a legfrissebb adatok szerint.

Túléltem a második szilveszteremet is az étteremben, és az elsőt az új helyen, ahol most általánosságban véve mégiscsak nehezebb dolgozni, mint a régiben.

Ami Szőkeségünket illeti: Rékával már nem győztük kapkodni a fejünket az utóbbi időben, akkora volt a para és paranoia a szőke tincsek alatt. Mondhatnánk, a főnökök már csak ilyenek, de lassan betegségként kell diagnosztizálnunk főnökasszonyunk kirohanásait. Szerintem sokat vállalt, amikor elvállalta ennek az étteremnek az irányítását, bár akkor még ezt ő sem tudta, sőt, talán mi sem sejtettük, mekkora elvárások lesznek felénk, miközben a másik oldalról alapvető munkafeltételek hiányoznak. 

Ezt és a munkaerőhiányt már én is megpedzítettem az egyik nagyfőnökkel tartott beszélgetésem során. Sőt, a Szőke azért tolt le, mert egy műszakzáró e-mailben le mertem írni, hogy a söprű és lapát hiánya igencsak megnehezítette az aznap esti kiszolgálást, mondván ezzel egy másik főnök kerülhet bajba...ÉS???

Évértékelő interjúján Ricsi őszinte választ adott arra a kérdésre, hogy neki mi hiányzik ahhoz, hogy a munkáját jobban tudja végezni: "KANÁL!"

Állítólag itt történt az is, hogy Ricsi közölte a Szőkével: "Ti, britek, kétszínűek vagytok, mert mindig mást mutattok, mint amit gondoltok, és mi, külföldiek ezt nem szeretjük..." Hogy miként jutott ide a beszélgetés, azt nem tudom, de a Szőke állítólag csak ennyit felelt: "Tényleg így látod?". Hiába. Ricsinek ami a szívén, az a száján...:)

Végül egy tegnapi, kissé kínos történet, ami velem esett meg:

Vendég ázott hajjal jön be az étterembe, köszöntöm és kérem a foglalási nevét. Erre a vendég: - Nem hallom, ne haragudjon, egyik fülemre süket vagyok, mondja mosolyogva.

Gondoltam ő is az uszodából jött, gyakran megesik hogy egy kis pancsi után anyu, apu, gyerekek betérnek hozzánk egy curryre vizes fejjel, vízzel teli fülekkel. Én, mosolyogva: - Szóval úszni voltak?

Mire a nő, szerencsére még mindig mosolyogva: - Nem. Én tényleg nagyot hallok a jobb fülemre...

Hoppá, ez már jól indul, gondoltam...Szerencsémre nem az én szekciómban ült, hanem Charleejéban, aki mellesleg szintén nagyot hall...:)))

Vége!:)